Nagymáté Hanna Alapítvány
mire úgy szomjaztam, mert annyira kívántam a támaszt. Mert csüngtem, függtem, de leginkább reszkettem élet és halál között, mert elveszítettük a legszentebbet, a kislányunkat. Megtörtént, mit ember fel nem foghat. Egészen egyszerűen azért, mert gyermeket elveszíteni természetellenes. Minden egyes itt rekedt perce az életemnek olmos lassúsággal mint egy végítélet telt. Másodpercről másodpercre. A legfélelmetesebb, szorongató szürke füsttömeg ereszkedett rám. A vállaimra telepedett és úgy tűnt a fülembe susog a halál. Nem tudtuk, kibírjuk vagy sem. Mint ahogyan azt sem, hogy túl lehet e élni egy ilyen veszteséget?! És ha igen, milyen minőségben. Az ösztönöm, hogy kibírjam, az értelmet kutatta. Az első pillanattól kezdve egy könyv lebegett előttem. Hány év, hány hónap, hány nap, hány olmos perce telt el azóta, hogy Hanna elment. De a könyv nem állt össze a fejemben. Új időszámítás van. Mert a munka megkezdődött, a könyv tartalma születőben...... Mert a saját bőrömön tapasztaltam hiányát egy olyan könyvnek, mi elhiteti velem, hogy van élet a halál után. Ez lesz........