Nagymáté Hanna Alapítvány

Anya! Apa! Cini! – Ezt mondta (sóhajtotta, kiáltotta) búcsúzóul a makkegészségesen született, gyönyörû kisbaba. Így köszönt el a szüleitõl. Néhány órával késõbb reccsent az intenzíves orvos szomorú hangja: nem tudtuk visszahozni ...

A fiatal szülők augusztus harmincegyedike estéjén vitték be Hannát a makói kórházba, és szeptember negyedikén már nem volt gyermekük.

Barátságos makói utca, ízléssel felújított, félkész ház. A debreceni egyetemen végzett édesanya – Farkas Éva – olyan vékony, mint egy gimnazista, az édesapának – dr. Nagymáté Csaba állatorvos – sötét karikák a szeme alatt. Éva már a belépésem percében észreveszi, hogy a kislánya szobáját keresem. Nem kell beszélni, a gesztusok, a pillantások többet mondanak... Bevezet a ház új szárnyába.

–Itt lakott – mondja, és a szeme száraz. A tágas szobában nincsenek gyerekbútorok, játékok, egy árva bohóc jelzi a sarokban, hogy nemrégiben egy kicsi lány élt itt. – A bohóc volt a kedvence..., ott, jobbra állt a kiságya. Minden holmiját elpakoltuk, a szobát átrendeztük. Hogy tovább tudjunk élni, hogy ne őrüljünk meg!

Letelepszünk a nappaliban – ahol Hanna nagyon szeretett játszani –, Csaba a kezembe nyomja a boncolási jegyzőkönyvet és a többi dokumentumot, Éva csöndesen – óriási önfegyelemmel! – mesélni kezd. Nem zokog, nem kiabál, legfeljebb elakad a hangja, vagy némán csorognak a könnyei...

KEDD

–Augusztus 31-én, este Hanna sokat hányt. A férjemen is átfutott a fertőzés az előző héten, mégis megijedtünk, hiszen ő nemigen volt beteg. Féltettük a kiszáradástól, ezért rohantunk vele a kórházba. A minket fogadó orvosnő, majd az osztályos főorvos sem tudta bekötni az infúziót, végül eldöntötték, beültetnek egy kanült, hogy azon át kaphasson infúziót. A karjába sem sikerült beültetni, tehát levitték a sebészetre, és a jobb lábába került. Majd’ megőrültem aggodalomtól, ráadásul a tortúra iszonyatosan hosszú volt! Fél tíztől éjjel fél kettőig...

SZERDA

–Jókedvűen ébredt, enni-inni kért, végignéztük az aktuális kedvencét, a Gőgös Gúnárt... Közben nagyon utálta a kanült, mondogatta, hogy leszedem, leszedem, mi mégis bizakodtunk: holnap talán hazavihetjük...

CSÜTÖRTÖK

Reggel sokkal elesettebb volt, mint az előző napon, hajnalban magasra szökött a láza, kúpot kapott, hideg vizes borogatást. Lementem az osztályos főorvoshoz: nem adnak antibiotikumot? Ő nyugtatott: ez csak vírus, nincs felülfertőződve semmilyen baktériummal, az antibiotikum nem indokolt, a láz természetes kísérőjelensége a vírusnak... Vért vettek Hannától, az eredményt megnyugtatónak találták. A kislányunk mellett voltunk a férjemmel, folyamatosan mértük az egyre emelkedő lázát. Sűrűn szóltunk a nővéreknek, végül megjelent egy doktornő, aki Demalgonil injekciót fecskendezett a kanülbe. Ennek hatására Hanna azonnal görcsbe rándult, és eszméletét vesztette. Ezt a férjemmel észleltük, mert doktornő a nővérkével beszélgetett! Azt hittem, megtébolyodom! Kérdeztük a főorvost, ő bizton állította: lázgörcs volt. Később folytatták a lázcsillapítást, mi ismételten kértük a főorvost, hogy adjanak antibiotikumot, a válasz: nem szükséges.

Most szakítsuk meg a történetet az édesapa és az ismert szegedi ügyvéd, dr. Ábrahám László véleményével!

–- Állatorvos vagyok, de azt pontosan tudom, hogy Demalgonil injekciót csak intramuszkulárisan, azaz izomba szabad beadni. Ez a gyógyszer dobozán is olvasható! – mondja az apa.
–Dr. Szabados György szakértő nem nyilatkozhat folyamatban levő ügyről, de általánosságban elmondta nekem, hogy Demalgonilt tilos vénásan adni gyereknek – jelenti ki dr. Ábrahám László. – És ha végiggondoljuk, hogy a fertőzés a kislányba helyezett kanül környékéről indult, akkor elképesztő számomra, hogy a szülők könyörgése ellenére sem adtak e mérgezésben meghalt gyermeknek antibiotikumot!

 

Nők Lapja   II. rész
V. Kulcsár Ildikó - 2004. 11. 03. - 00:00

PÉNTEK

–Reggel iszonyatosan elesett volt – éjszaka dobálta magát, rángatta a lábát, nyöszörgött –, nem akart enni, inni, Gőgös Gúnárt nézni... A szép arcocskája tele lett kiütésszerű pöttyökkel, foltokkal. A lába, amelyben a kanül volt, megduzzadt, fájt, a végtagjai jéghidegek voltak, a széklete híg, bűzös lett. És a foltok egyre terjedtek! Ma már tudom, vérmérgezési tüneteket produkált. A délelőtti viziten egy idősebb orvos agyhártyagyulladásra gyanakodott, és beutalta Hannát Szegedre. Közben nem kapott sem antibiotikumot, sem fájdalomcsillapítót! Pedig ekkor, utolsó percben talán még megállíthatták volna a folyamatot antibiotikummal... Szegeden vártak minket, sokan sürgölődtek körülötte. Kivették a lábából a kanült – gyulladt, duzzadt volt a környéke –, kizárták az agyhártyagyulladás lehetőségét, antibiotikumot adtak (későn). Hanna nemsokára felébredt, és mondta: anya, apa, cini... (cini, a kedvenc játékegérkéje), majd lerúgta magáról a takarót, és nagyon-nagyon dühös volt.

Talán azért, mert nem akart meghalni?! A férjem elment, én vele maradtam. Dörzsölgettem a jéghideg kezecskéjét, lábát, aztán észrevettem: nincs eszméleténél! Ettől és az egyre ijesztőbbé váló (hangos, hörgő) légzésétől halálra rémültem. Fekszik előtted az imádott gyereked, és nem tudsz segíteni! Teljes kiszolgáltatottság! Egy doktornő lázcsillapítót adott – a láz maradt –, újabb híg széklet, borzalom... A doktornő megpróbált vért venni a kezéből, a fejéből, a lábából, az ujjából... Pár csöpp vér jött, és azonnal megalvadt. Aztán a vér oxigénszintjét akarta mérni. Az összes nővér végigvizsgálta, hogy megbizonyosodjon arról, jól működik-e a műszer... Közben a kislányom légzése őrületes volt, az orvosnő csak téblábolt. Egyszer csak előkerült egy intenzíves orvos, de a vizsgálata közben Hanna csuklásszerű hangot hallatott, majd kihagyott a légzése... Kikapta az ágyából, lerohantunk vele az első emeletre, az intenzív osztályra. Becsapódott mögöttük az ajtó, én ott álltam pizsamában, az őrület határán... Ez volt az a pillanat SZOMBAT hajnalán, amikor utoljára láttam élve Hannát.

MOZAIKOK

1.
Az édesapa:

–A boncolási jegyzőkönyv végleg meggyőzött arról, hogy Hanna kigyógyult az alapbetegségéből (ezért volt jól szerda reggel), majd vérmérgezésben halt meg. A gyulladás a beültetett kanül körül keletkezett, a halált okozó Pseudomonas baktérium csak kórházi körülmények között él... És a mérgezésre utaló tünetek ellenére sem adtak antibiotikumot! Hanna ma is élne, ha itthon tartjuk, teáztatjuk, csillapítjuk a lázát. Ha nem visszük kórházba!

2.
A család orvos-barátja Budapestről:

–Képtelen vagyok feldolgozni a történteket! Születése óta ismerem Hannát: harmonikusan fejlődő, egészséges baba volt. Nem ítélkezhetek, hiszen tudom, hogy a kollégáim agyonhajszoltak, mindenki azt várja tőlü(n)k, hogy takarékoskodjanak... Mégis kétségbe ejt e történet! Egy pici gyerek nem tud tiltakozni, képtelen megfogalmazni a fájdalmát... Gyógyítani ésszel és szívvel kell! Hol volt a szív, hol volt az ész?

3.
Dr. Ábrahám László, aki tiszteletreméltó kitartással foglalkozik a műhiba-perekkel:

–- Látja azt a fotót a vitrinemben? Nos, ő az unokám, egyidős a néhai Hannával... Amikor felkeresett e fiatal pár, ránéztem a fényképére, és összeszorult a szívem: bármelyikünk járhat így? Bevisszük a gyerekünket (unokánkat) enyhe hasmenéssel, hányással a kórházba, de már nem hozhatjuk ki? Ebbe nem lehet belenyugodni! Hanna története nem az egészségügy pénztelenségéről szól! A boncolási jegyzőkönyv birtokában lehetetlennek tartom, hogy a szülők veszítsenek. Büntetőeljárást indítottunk foglalkozás körében elkövetett, halált okozó veszélyeztetés miatt, az ügy polgárjogi része pedig arról szól, hogy nem a legnagyobb gondossággal járt el az orvos, és ez kártérítésre ad alapot. Tárgyalni kívánok a kórházzal a kártérítés ügyében, bár nincs olyan összeg, amellyel a házaspár veszteségét kompenzálni lehetne! Higgye el, sok-sok kiváló orvos-barátom hálás azért, mert „viszem” az ilyen pereket! (Segítek az öntisztulásban.)

HOGYAN TOVÁBB?

Besötétedett, elfogyott a szó, bénultan nézzük egymást. Eszembe jut: ha Hanna élne, zajosabb lenne a ház.

–- Mi lett volna ha..., így kezdődik minden gondolatom – mondja Éva. – Ha nem vagyok ilyen jól nevelt, ha üvöltök, cirkuszt rendezek, vagy mi magunk adunk Hannának antibiotikumot... Nem tudok némán beletörődni abba, hogy nincs kislányunk! – emeli fel a hangját váratlanul. – Megérti, hogy feljelentést tettünk, ügyvédhez rohantunk?

–- Már nem tudjuk feltámasztani, mégis tennünk kell valamit! – veszi át a szót Csaba. – Hogy másokkal ne essen meg ugyanez! Hogy ne lehessen ilyen szívtelenül, ennyi hibát elkövetve bánni gyerekekkel és a kiszolgáltatott szüleikkel!

–- Mi már nem is vagyunk szülők, én nem vagyok anyuka – mondja Éva, és a többórás önfegyelem után sírni kezd...

–- Hogyan tovább? – kérdezem, ők egymásra néznek.

–- Féltem Évát, mert rengeteget sír – jelenti ki Csaba. – - Féltem Csabát, mert nem sírja ki a bánatát - – állítja Éva. – Mi nagyon-nagyon szeretnénk egy második kisbabát! Tudjuk, hogy benne vissza fogjuk kapni Hannát! – folytatja könnyesen, közben a férjére néz, aki csöndesen bólint.

(Dr. Tóth Edit, a Dr. Diósszilágyi Sámuel Kórház-rendelőintézet főizgatója – Hanna kezelése idején még nem állt a kórház élén – nem kapta meg a szülőktől a titoktartás alóli felmentő nyilatkozatot, ezért nem nyilatkozott lapunknak. Ha a későbbiekben igényt tart erre, természetesen helyt adunk a véleményének.)

 

​